Négy dűlő
Vulkáni riolittufa és agyag. Lapis. Halas. Várhegy. Nagyka. A dűlők adják az alapot – minden más erre épül.
Lapis
A Lapis dűlő Bodrogkeresztúr egyik történelmileg is kiemelkedő területe, amelyet már a 16. század közepén említenek Köves néven a tokaji váruradalom egyik legfontosabb szőlőhegyeként. A latin Lapis elnevezés a 17. század végére vált általánossá, és azóta is a dűlő különleges, köves karakterére utal. A terület évszázadokon át királyi, egyházi és főúri birtok volt, ahol mindig a borvidék legjobb adottságú szőlői közé sorolták a parcellákat.
A déli–délkeleti fekvésű, enyhén lejtős dűlőt északról hegyek védik, míg délről a Bodrog és ártere nyitja meg, egyedi mikroklímát teremtve. Nyáron a meleg megül a területen, ősszel pedig a párás levegő kedvez a nemes rothadás kialakulásának. A kötött barna agyag és riolittufa keverékéből álló talaj jó víztartó képességével stabil hátteret biztosít a szőlő számára.
A birtok 4,5 hektáron gazdálkodik a dűlő középső részén, mintegy 200 méteres magasságban. Az ültetvényen furmint és hárslevelű található, 70–30%-os arányban, jelentős részben 40–50 éves tőkékkel, amelyek koncentrált, komplex borok alapját adják.
Halas
A Halas dűlő a történelmi Lapis részeként alakult ki, és nevét nem a halászatról, hanem a bodrogkeresztúri Halász köznemesi családról kapta. A család a 17. század végéig jelentős birtokkal rendelkezett itt, azonban a Thököly-féle mozgalom bukását követően, 1686-ban elveszítette szőlőit, amelyeket a bécsi udvar elkobzott. Az egykori Halász-birtokot a kamarai összeírások ekkor kezdték Halas néven említeni, és ez az elnevezés maradt fenn azóta is.
A borászat ezen a dűlőrészben 1 hektáron gazdálkodik, ahol jelentős arányban találhatók 50–70 éves tőkék. A furmint ültetvényben a régebbi, kisfürtű, úgynevezett „madárkás" klón is jelen van, amely alacsonyabb hozam mellett koncentráltabb, karakteresebb borokat ad.
Várhegy
A Várhegy Bodrogkisfalud egyik legrégebbi és legjelentősebb dűlője, amelynek története egészen a tatárjárást követő időszakig nyúlik vissza. Nevét az egykor itt álló várról kapta, és már a 14. század elején említik szőlőhegyként, amelyért nemesi családok és egyházi birtokosok is versengtek.
A századok során királyi, főúri és egyházi tulajdonban állt, szőlőit pedig már a 16–17. században is első osztályúként tartották számon, így a Várhegy történelmi és minőségi értelemben is a borvidék egyik kiemelkedő területe.
A hegy nyugati és déli lankáján a birtok 0,8 hektáron gazdálkodik két parcellában. 2014-ben 0,5 ha-on furmintot telepítettek, a másik kis parcellán egy régi muskotály ültetvény található. Az agyagos, riolittörmelékes talaj kiváló vízmegtartó képessége stabil hátteret ad a szőlőnek, és hozzájárul a borok koncentrált, mégis egyensúlyos karakteréhez.
Nagyka
A Nagyka dűlő Szegi határában, a történelmi Somos részeként alakult ki, és a 17. század végén vált önálló területté. Nevét a borvidéken jelentős birtokokkal rendelkező tokaji nemes, Nagy András után kapta, akinek szőlőit a Wesselényi-összeesküvést követően az udvar elkobozta. A terület ezt követően hosszú ideig kincstári kezelésben állt, majd később egyházi és helyi birtokosok között oszlott meg, megőrizve történelmi rétegzettségét.
A 20. század második felében a magasabban fekvő parcellákat fokozatosan elhagyták, és a természet visszahódította a területet. Évtizedeken keresztül nem történt művelés, így semmilyen emberi beavatkozás vagy vegyszerhasználat nem érte a szőlőhegyet. Amikor a borászathoz került, több éves munkával tisztították meg, állították helyre a korábbi teraszokat, majd 2017-ben 2,6 hektáron újratelepítették és a kezdetektől organikusan művelték.
Az ültetvényben több furmint klón kapott szerepet, kisebb arányban hárslevelűvel és sárgamuskotállyal kiegészítve. A terület felső része köves, riolitos talaj, míg az alsóbb szinteken vastag agyag dominál, amely jó vízmegtartó képességével kiegyensúlyozott növekedést biztosít.